Top 5 blog és bejegyzés

Na igen, ez tipikusan a bőség zavara. Annyi jó blogbejegyzést olvastam az osztalyterem jóvoltából az utóbbi időben, hogy nem is olyan könnyű 5-öt kiválasztani, de teszek egy kísérletet: ( a számozás nem feltétlenül jelent fontosági sorrendet)

Zubi Csak a mai gondolatok blogjára (is) gyakran ránézek,  a wikipediáról szóló írás különösen tetszik :), na és a Coming out: I <3 brown paper, éppen pénteken csináltunk hasonló csomagolópapír projektet, gondoltam is erre az írásra:) :) itt

Kulcsi blogját olvasom talán a legrégebben, már jóval az osztalyterem előtt elkezdtem, egész véletlenül találtam rá egyszer, azóta is visszajárok. Nagyon tetszik a stílusa, az Inspirátor bejegyzést pedig nem bírtam abbahagyni (itt)

Konnektivadar "Identitásaim"fogalomtérképe" tök jó, ajánlottam már másoknak is :) itt

Vincze Andrea bejegyzése a Térkép a térképről bejegyzése, és a homokmandala hasonlata profi munka :) itt

Edit: Iskola a webhatáron blogja úgy jó, ahogy van, meg a Tenegen is tetszik :) itt

+1: PP blogját is gyakran olvasgatom, tetszik :) itt

Tanárokról...

Nem tudok elfogulatlanul írni a témáról, ugyanis nővérem is tanár, illetve én is annak készülök. Nagyon bánt, hogy ennyire nincs megbecsülve ez a szakma.

Emlékszem rá, hogy mikor általános iskolás voltam (kis falusi iskolában, ahol 5-en voltunk egy osztályban) nagyon tiszteltünk és kicsit tartottunk is a tanárainktól. Szinte szomjaztunk egy kis elismerésre, és ha ezt megkaptuk, nagyon boldogok voltunk, megvolt a további tanuláshoz a motivációnk. Úgy neveltek mindkettőnket a szüleim, hogy a tanárokat tisztelni kell, és amit mondanak meg kell csinálni, mert az a mi javunkra válik majd, és igazuk volt. Soha nem vonták kétségbe a tanárok szavait, és én ezt így érzem helyesnek. Több példán keresztül is látom, hogy mennyi ismeretet kell ahhoz valakinek elsajátítani, hogy pedagógus lehessen...ez sem az a szakma, akihez mindenki ért, bár sokan ezt hiszik...sajnos.

Emlékszem általános iskolásként mekkora öröm volt, mikor családlátogatásra jött hozzánk az osztályfőnök, én azt szinte kitüntetésnek éreztem, büszke voltam, hogy bemutathatom neki azt a helyet, ahol élek.

Gimnáziumban az informatika tanárom volt rám a leginspirálóbb hatással Egy körülbelül 50-es éveiben járó "Zolibácsi" volt, aki nagyon is szigorúan bánt velünk, de értékelte ha valakit érdekelt az informatika és sokat segített. Nagyon sokat kaptam tőle, és bevallom a főiskolán is sokszor azokból az alapokból építkeztem, amit tőle kaptam. Nem volt harsány, és nem sokszor dícsért, de ha ezt megtette, annak hatalmas hatása volt rám, ránk. Őt tartom a mai napig a kedvenc tanáromnak. 

Én az a fajta típus vagyok, akinek valamilyen szinten meg kell mondani, hogy mit csináljon és milyen határidővel, így tudok tervezni. Próbáltam már a megtanulok magamtól valamit technikát (önszabályozó tanulás), de nekem ez csak egy bizonyos fokig működik. Bár az tény, hogy az informatikánál ez működik, de a többi tárgynál nem nagyon...bár ahogy öregszünk, egyre jobban hozzá kell szokni ahhoz, hogy az információkhoz magunkon keresztül, saját erőfeszítéseink árán (sokszor kárán) kell rájönnünk, erre kellene jobban szocializálni a mai generációt is, az önálló, de megfelelően kritikus tanulási és információszerzési technikára. Véleményem szerint szükség van egy tapasztalt, szakmához értő mentorra, tutorra, tanárra. Akitől esetenként tudunk kérdezni, tanácsot kérni.

Éppen ma láttam egy kisfilmet, ami a Gyerekek Iskolájában készült, ahol a tanulók képességeik szerint  egy osztályban differenciálva vannak oly módon, hogy ki  milyen képességűnek ítéli meg saját magát (!!). Az órák nagy része kooperatív munkában zajlik, ahol a tanár szerepe inkább a megfigyelés, és esetenként a segítségnyújtás. Azt hozzá kell tenni, hogy integrált nevelés folyik, amelyben maximum 2 sérült tanuló is van egy osztályban. Nagyon tetszett a technika és a tanárok hozzáállása, példaértékű. És a gyerekek is élvezik, önállósodnak, megtanulnak csapatban dolgozni, és tolerálni a másikat (néha nekünk is kellene tőlük tanulni...)

A konnektivista módszerek nagyon tetszenek és például a fogalomtérkép készítési gyakorlatnak, amire itt tettem szert, a mai konzultáción is hasznát vettem. Úgy vélem, hogy egy kevert módszer, amelyben többféle technikát is beleviszünk,  nagyon hatékony lehet. Ha lesz rá lehetőségem, természetesen használni fogom az itt tanulakat formális keretek között, informálisan mindennapjaimban most is használom :)

Igazolatlan hiányzás:)

Kicsit túlságosan elkalandoztam a virtuális világban, és mire észbe kaptam, egyrészt március lett, másrészt hétfő, és ez azt jelenti, hogy kicsit elcsúsztam a határidővel :( de most pótolok...

Én magam az Y-generációhoz tartozom, és először általános iskola 4.osztálya körül találkoztam az internettel (1995), amely akkor még kimerült a megnézem, kitől kaptam levelet tevékenységben. Aztán gimnáziumban már egyre jobban érdekelt a dolog, de még akkor is inkább a szórakozás része, majd később egyre inkább az egyéb internetes, például tanulási tevékenységek is egyre jobban érdekeltek.

Az internetet nem tudom egyszerűen különválasztani a munámtól, a kommunikáció 80%-át szinte ezen bonyolítom nap mint nap, és mint már láthattátok a prezentációmban, enélkül nem is tudnék ebben a témában érdemlegeset felmutatni. Az internetet nagyon gyakran használom külföldi adatbáziskban való keresésre, irodalomkutatásra (Web of Scienve, JStor, Elsevir).

Egy biztos: a Friedmann könyvet hamarosan elolvason, amit eddig hallottam/olvastam  róla nagyon tetszik, jó gondolatok.

Érinthetetlenség...

saját példám alapján is tudok erről néhány dolgot. A diploma után elkerültem egy nagyváros multicégéhez, ahol levelezési szervereket támogattunk német területen. Elsőre nagyon tetszett, hogy használhatom a nyelvet, és minden információt megpróbáltam hazsnosítani, amit csak hallottam. Aztán eltelt pár hónap, és rájöttem, hogy az itteni munkámban nem számítanak a korábbi eredményeim, és egy idő után nagyon is rabszolgamunka volt, amit csinálni kellett, automatizmusok folyamata. Semmi olyan törekvés nem volt, hogy egy-egy munkatársat is speciális területekre képezzenek ki, hanem az elsimítás, összefésülés volt a jellemző, homogenizálás. Mikor ez egyre jobban tudatosult bennem, ekkor adtam fel, többek között azért, mert nem akartam egy szám lenni egy csapatban, és nem egy személy. Kicsit olyan érzésem volt, mint Orwell 1984-ben és az abból ötletet merítő az  Apple reklámban a munkások, akinek megmondják mit csináljanak, én inkább az akartam lenni, aki betöri a Nagytestvér képernyőjét (és nem a piros ruha miatt :))

Az imént felvázolt esetemből is látszik, hogy a multik célja nem az érinthetetlenség kibontakoztatása, épp ellenkezőleg.

Amit én a nevelésnél fontosnak tartok, hogy hagyni kell a gyekeket felfedezni a világot, de csak azután miután egy alap értékrendjük kialakult. Lényeges, hogy érdeklődőek legyenek minden iránt, és meg tudják szűrni az információt, és el tudják magukat adni. Kulcsi gondolataival nagyon is egyet értek, meg kell tanulniuk szerepelni, érvelni, és feltalálni magukat váratlan helyzetekben és annak igényét kell megteremteni, hogy munkájukban pontosak és igényesek legyenek. Szinte minden diáknak érettségiig kellene legalább egy hónap szülők nélkül, idegen nyelvterületen eltölteni, saját példámból tudom, hogy ez mekkora önállóságot ad.