Valahogy az utóbbi időben annyi minden történt velem, hogy szükségét éreztem, hogy írjak egy-egy bejegyzést. Az az igazság, hogy eddig saját indíttatásból nem igazán írtam blogot, mindig valamilyen feladathoz kapcsolódott, amelyet nem bántam meg, sőt enélkül nem is igen próbáltam volna ki soha.
Valahogyan ezzel is hasonlóan voltam, mint amit mostanában elég gyakran érzek. Lehet, hogy furcsán hangzik, de minden konferencia, vagy nagyobb közönség előtt való előadásnál foglalkoztat egy kérdés, amelyet komolyan is gondolok (senki ne tartson álszerénynek): Mit keresek én itt? Elég vagyok én ehhez?
Igen, ez a kérdés, amely mindig felmerül bennem, aztán valahogy az árral valós sodródás miatt egyre tompul bennem, és mikorra kiállok az emberek elé, el is múlik. Valahogy hasonló ez, mint mikor egy vizsgán becsukja az ember maga mögött az ajtót, és úgy érzi, ezt most meg kell tennie, innen nincs visszaút.
Hogy miért vannak ilyen gondolataim nem tudom és mindig meglepődöm a pozitív hozzászólásokon, megjegyzéseken. Érdekes, mert mikor elő kell adnom, elszáll minden kishitűségem, szárnyakat kapok és szeretnék minél többet átadni abból, amivel foglalkozom, ami érdekel.
Talán ez kettősség - érzés adja a motivációmat és a kitartást, a folytonos bizonyítani akarás.
Először kröülbebül egy fél éve jöttem rá (inkább ébresztettek rá) arra, hogy viszonylag jó előadó vagyok, ezt soha nem is gondoltam sőt főiskolán kifejezetten bénának tartottam magam ilyen szempontból. Aztán kommunikációs szakos révén a tévés gyakorlatok során valahogy egyre inkább hozzászoktam ahhoz, hogy amikor a kamera forog, nem lehet idegesnek látszani.
A másik pedig az, hogy szeretek magabiztosnak mutatkozni. Ez valószínűleg valamilyen védekezési mechanizmus lehet, nem szeretek a problémákról beszélni, nem szeretem ha látják rajtam (jó néha kell ez is...)
E kis kitérő után visszatérnék az alapkérdéshez, illetve ennek másik gyökeréhez.
Kicsit visszarepülünk az időbe, mégpedig 2004-be mikor végzős gimis voltam, és teljesen tanácstalan a továbbtanulással kapcsolatban. A legtöbb osztálytársnak már voltak elképzelései, hogy milyen irányba szeretnének tanulni. Én egyet tudtam: az informatikával kapcsolatban szeretnék maradni. Sajnos a programozáshoz nem sok tehetséget jósoltak,, ezért más irányba kellett nézelődnöm.
Ekkor jött az informatikus könyvtáros, egy nagyon kedves barátunk segített rátalálni (Juli, örök hála érte), mellé pedig a kommunikáció.
Osztályfőnökön nem sok reményt fűzött hozzám, olyan szinten, hogy még felvételi lapot se kaptam, valahogy kimaradtam, pedig volt aki 3 egészes átalggal kapott. (Én végig 4,5 fölött voltam) No mindegy, én beadtam és felvettek.
Tudom, hogy az osztályfőnökről akkor azt gondoltam, hogy utál, de talán legnagyobb bánatára még is ő adta a legtöbbet, azt a bizonyítási vágyat, ami elkísért a 4 év alatt, és kitűnővel, Ottovay-díjjal végeztem. Ez egy régi sérelem, ami elkísér immár 7 éve és nagyon sok feladás-érzéskor átlendített a nehezén.
Sokszor motivál még ma is, éppen ezért írom le büszkén (hátha látja), hogy munka mellett 2 szakon 4,8-as átlaggal zártam a félévet. Aki nem ismer, nem tudja felmérni, hogy ez mekkora dolog, de aki igen, az tudja , hogy munkamániás vagyok és maximalista.
Nem okos, de szorgalmas., és néha nehéz eset...
folyt.köv.
